Nemesvámos a Balaton-felvidéken, Veszprém szomszédságában, tengerszint felett mintegy 300-400 m-es magasságban fekvő község. Határában az őskortól kezdve megtelepült az ember, akit vonzottak a kedvező természeti feltételek: az erdők bőséges élelmet, építőanyagot, a patakok és erek tiszta ivóvizet biztosítottak az itt élőknek.

A falu északi határát átszelő, a geológiai törésvonalban kialakult Veszprém-Tapolca főútvonal, illetve dél felől a Balaton felé vezető útvonal stratégiai jelentőségűvé tették a községet. A község legértékesebb történeti emléke a magyar honfoglalás előtti korszakokból a Balácán fennmaradt hatalmas kiterjedésű római kori (I-IV. századi) villagazdaság, amelyet elsőként Rhé Gyula veszprémi régész 1906-1912 között tárt fel.

A település a középkorban a Vámos nevet viselte, ami azt jelentette, hogy a lakosok vámszedési jogokkal bírtak. Történetét 1207-tól kezdve oklevelek segítségével kísérhetjük nyomon. Az Árpád-korban (1000-1301) a település a király és királyné szolgálatában álló szabadok lakóhelye volt, akik a XIV-XV. században a nemesi osztály tagjaivá váltak. Királyi adót nem fizettek, de háború esetén ha külső támadás érte az országot saját költségükön kellett katonáskodniuk. Gazdaságilag kezdettől fogva Veszprém vonzáskörzetébe tartoztak. Veszprém I. István uralkodását (1000-1038) kezdve a vármegye és a püspökség központja, vásártartó és várral bíró erősség volt, amely háborúk esetén a vámosiaknak is menedéket nyújtott. A középkor végén a kisbirtokos nemesek mellett nagyobb birtokosok is megjelentek: 1488-ban többek közt a Fajszi Ányos famíliának, a veszprémi püspöknek és a veszprémi káptalannak is jelentős birtokai voltak Vámoson. Az egyházi birtokosok 1848-ig meghatározták a falu sorsát.

A község 1552 után, Veszprém elfoglalását követően a Magyarország középső részét elfoglaló török birodalom határvidékévé vált, s a XVI-XVII. században egyaránt adózott a magyar és török földesuraknak. A török katonai közigazgatás vallásilag türelmes volt a keresztényekkel, s ezzel szabad utat engedett a reformáció terjedésének. A XVII. század folyamán Vámos tiszta református faluvá vált: az egyház fenntartásáról a nemesek gondoskodtak, fennmaradását is ők biztosították az ellenreformáció idején. A református lelkészek nevét 1612-től kezdve ismerjük. Buda visszafoglalása (1686) és Magyarország felszabadítása után a falu megőrizte nemesi szabadságát.

Az itt élő családok nagy része igazolta nemesi származását és így 1848-ig, a jobbágyfelszabadításig fenntartotta kiváltságait. A községi önkormányzatot is a közbirtokosságba tömörült nemesek irányították. A nagybirtokosok közül a XVIII. században veszprémi káptalan is újjászervezte gazdaságát. A katolikusok az ő támogatásával szervezték meg plébániájukat 1773-ban. Ettől kezdve mindkét felekezet tartott fenn iskolát. 1848-ban a polgári forradalom eltörölte a feudális viszonyokat, bevezette a polgári jogintézményeket. A volt nemesek a szabad parasztság részévé váltak. Az egykori földesúri, közbirtokossági és jobbágyi birtokok különválasztása az 1856-1876 között lezajlott földbirtokrendezés (tagosítás) során történt meg. 1848 után a község földműveléssel, állattenyésztéssel (szarvasmarha, sertés, juh), erdőgazdálkodással és a balatoni hegyhátakon szőlőműveléssel foglalkozó agrártelepüléssé vált.