Balatonszőlős a Tihanyi félsziget közelében, a Balatontól mintegy 6 km-re, a Pécsely - szőlősi medence keleti felében helyezkedik el.

Először 1121-ben említik hitelesen. Jelenleg használatos nevét 1758-ban olvashatjuk először. A letelepedésre utaló nyomokat egész Balatonszőlős területén megtaláljuk.

A jelenleg ismert legősibb településmaradványok az újkőkor időszakából (i.e. 3-4. század) származnak. A szegényes telepmaradványok után a rómaiak nyomai már jóval markánsabban fellelhetők. A Pécselyre vezető országút mentén egy római kori tanyagazdaság nyomait találták meg még a 19. század végén. Récsey Viktor 1891-es ásatását 1961-ben a veszprémi múzeum szakemberei is igazolták.

A 8-9. században avarok is éltek itt. A község határától délre 1963-ban késő avar-kori temető, valamint a temetőhöz tartozó telep maradványait találták meg a régészek. Sajnos nem tudjuk, hogy a honfoglaláskor melyik nemzetség szállta meg ezt a vidéket. Az viszont bizonyos, hogy a 9-13. században Szőlős királyi birtok volt. 1211-től a tihanyi apátság, majd 1222-től a veszprémi káptalan birtoka volt; 1211-ben már falu. A középkori Szőlős (10-13. század) nagyjából a mai település helyén állott. A régészek leletei alapján a Tói hegyen a késő avar-kortól (8-9. század) folyamatos, letelepült életmód nyomai találhatók. Számos kisebb uraság mellett a két legjelentősebb földesúr Szőlősön a veszprémi káptalan és a tihanyi apátság volt.

A várháborúk Veszprémet és környékét sem kerülték el. 1552-ben miután a török elfoglalta a veszprémi várat, a királyi hadvezetés megkezdte a vidék védelmére Vázsonykő és Tihany korszerűsítését, erődítését. Ennek megfelelően a környező falvak lakossága, így a szőlősiek is, a kötelező várépítési robot keretében Tihany erődítési munkálatain dolgoztak. Annak ellenére, hogy a magyarok 1566-ben visszafoglalták Veszprém várát, a törökök továbbra sem mondtak le erről a területről. A szőlősiek tehát továbbra is fizették a török adót (is). A 16. század további részében az öldöklés, menekülés és a nyomor jellemzi a területet.

A 16-17. században, sőt még a 18. század első két évtizedében is előfordult, hogy Szőlős többször is elnéptelenedett. A török háborúkat követő Rákóczi szabadságharc elkerülte Szőlőst és vidékét. Ám mindennek ellenére a török és kuruc harcok után - még a középkori mértéket véve is - nagyon gyér volt a lakosság száma. A 18. század közepén egyre nagyobb mértékben növelték Szőlős lakosai - mind a földbirtokosok, mind pedig a jobbágyok - a szőlőket, elsősorban irtásföldek formájában. Az 1750-es évek Habsburg gazdaságpolitikájának megfelelően a Dunántúlnak erre a részére is érkeztek német telepesek. 1755-ben már megjelentek a Hidegkúton megtelepedett svábok Szőlősön, hogy a kis-szőlősi hegyen szőlőt műveljenek.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc Balatonszőlősön is talált olyan hazafiakat, akik önként vonultak hadba a hazáért. Tizennégy bátor férfi 1848 őszén jelentkezett katonának a zalai 47-es és 56-os honvédzászlóaljakhoz. A szabadságharc hadi eseményei sem a környéket, sem a falut nem érintették. 1856-57 folyamán Szőlősön is megvalósította a Habsburg uralkodóház a birtokrendezési elképzeléseit. Ennek megfelelően az 1860-as évek közepétől a faluban is a magánparaszti kisgazdaságok váltak uralkodóvá.

Újabb jelentős változást az 1890-93-as nagy filoxéra vész hozott, mivel a település környékének teljes szőlőállományát elpusztította. Többek között ez indokolja Kis-Szőlős nagy népesség csökkenését, és a lakosság jelentős pénzügyi gondjait. 1894-től megkezdték a kipusztult szőlők helyére az új fajták telepítését.